Naptár

2023. április 27–29..

AHEA – American Hungarian Educators Association

 

Tovább...

 

Nemzeti Kulturális Alap


Magyar Nyelvtudományi Társaság


Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyartanári Tagozat


Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szakmódszertani Központ


Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ

DOI: 10.21030/anyp.2021.4.9

Péntek János – Benő Attila

A magyar nyelv Romániában (Erdélyben) (Dimény Hajnalka)

 

Erdélyi MúzeUm-Egyesület – Gondolat Kiadó. Kolozsvár–Budapest. 2020. 473 oldal

 

A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című sorozat utolsó kötete

 

2020-ban jelent meg A magyar nyelv Romániában (Erdélyben) című fontos összefoglaló munka, amelyben Péntek János és Benő Attila nyelvészek a magyar nyelv romániai helyzetét és állapotát, valamint az ezekhez vezető történéseket, folyamatokat írják le tömören, ugyanakkor kellő részletességgel ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk róluk, és hogy a feltárt összefüggések akár a laikusok számára is érthetők lehessenek. A kötet – összegző és közérthető jellege okán – hiánypótló munka, amelyet azonban valószínűleg nem könnyű szívvel forgat majd a magyar – főként a romániai magyar – olvasó.

A könyv címében is megjelenő Erdély, valamint erdélyi régió megnevezéseket a szerzők (és az ismertető is) a mai köznyelvi értelemben „Romániának a Kárpátok keleti vonalától az országhatárig terjedő részére” értik, ahol a romániai magyarok nagy része él (33). 1,28 milliós lélekszámmal (Veres 2015: 36 alapján) az erdélyi magyar nyelvközösség a legnagyobb nyelvi és etnikai kisebbség Romániában, de az egyik legnagyobb Európában is. E közösség tagjainak nyelvi környezete az ország különböző területein igen különböző. Az anyanyelvi beszélők aránya szerint a szerzők megkülönböztetnek tömbhelyzetet, ahol a magyarok aránya megyei bontásban 50%-nál nagyobb; átmeneti régiókat, ahol a magyarok aránya 15–49% közötti; és szórványt, ahol a magyarok aránya 15% alatti. Ez a megoszlás fordítottan arányos a román nyelv jelenlétével az adott területeken. A nyelvi környezet jellege természetesen összefüggést mutat mind a nyelvhasználati szokásokkal és a nyelvi attitűddel, mind a folyamatban lévő nyelvi változásokkal. Erre mutatnak a könyvben feldolgozott két felmérés adatai is.

A könyv anyaga elsősorban és nagyobb részt egy 1995–1996-os gyűjtés anyagára épül, amely A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című kutatás része. Ez a kutatás a teljes magyar nyelvterületre kiterjedt, célja a Kárpát-medencében kisebbségi nyelvként beszélt magyar nyelv leírása volt. Eredménye hat kötetben olvasható, az itt ismertetett munka az utolsó része a sorozatnak. Másodsorban a szerzők felhasználták a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Demográfia, rétegződés, nyelvhasználat című kutatása keretében 2009-ben gyűjtött reprezentatív minta anyagát, amelyet az intézet munkatársai bocsátottak a szerzők rendelkezésére, és amely 4023 adatközlő válaszait tartalmazza. A két minta ugyan nem vethető össze, hiszen eltérő célokkal jöttek létre, ellenben az időbeli eltérés lehetőséget adott a szerzőknek a változási folyamatok értékelésére. Ezt a könyvben mindenhol érvényesülni látjuk. Ugyanakkor a 2009-es minta felhasználásával a kötet nemcsak a magyar nyelv 20. század végi állapotát tükrözi, hanem a 21. század első felének a helyzetét is láttatja.

Ahogyan a magyar olvasó, a szerzők sem tudnak tökéletes tárgyilagosságot tanúsítani a téma iránt. Ahhoz a nyelvészeti paradigmához tartozónak sorolják magukat, amely „Skutnabb-Kangas (2000: 371) kategóriáihoz igazodva: elemzi a nyelvközösségek közti hatalmi viszonyokat; vizsgálja mindkét nyelv jelenlétét, támogatását és az őket érintő következményeket; meg akarja változtatni a nyelvek közötti egyenlőtlen viszonyt; tárgyalja a nyelvek közti viszonyokat, köztük a kölcsönös hatásokat is; a nyelveknek főként ősi/alapvető fontosságát hangsúlyozza; minőségi különbséget tételez az anyanyelvek és a később tanult nyelvek között; hangsúlyozza a hozzáadó és felcserélő nyelvtanulás különbségét; támogatja a hozzáadó idegennyelv- és másodiknyelv-tanulást, valamint a többnyelvűséget; a nyelvcserét a legtöbb esetben kikényszerítettnek tekinti (Kontra 2006 nyomán)” (29). Anyanyelvük és saját nyelvközösségük értékei és érdekei iránti elköteleződésük már csak abban is tetten érhető, hogy vállalták e téma feldolgozásával járó hosszadalmas munkát.

Az átfogó célnak, valamint az említett nyelvészeti paradigmának megfelelően a könyv tárgyalja: az Erdélyben beszélt nyelvek múltját és a magyar nyelv kontaktusait a megtelepedéstől a 20. század végéig (1. fejezet); a magyar nyelvközösségnek a 21. század 2. évtizedében fennálló néhány jellemzőjét (2. fejezet); a magyar nyelv Erdélyben beszélt területi és társadalmi változatainak a jellemzőit, történeti perspektívában is (3. fejezet); a magyar nyelv jogi és politikai helyzetét, valamint ezek kialakulását Romániában (4. fejezet); a nyelvhasználat színtereit a hétköznapi nyelvhasználattól az oktatáson keresztül a média nyelvéig (5. fejezet); a romániai magyar beszélőközösségekre jellemző kétnyelvűség formáit (6. fejezet); valamint a nyelvek érintkezésének a kérdéseit és a Romániában beszélt magyar nyelvre vonatkozó következményeit (7. fejezet). A 8. fejezet tartalmazza az összegzést. A név- és tárgymutató mellett a szerzők az 1996-os gyűjtés nyelvhasználati kérdőíveit és kereszttábláit is közlik mellékletként, amelyek egy részét képezik annak az adathalmaznak, amelyre a könyv tartalma épül. Bár erdélyi vagy romániai magyar nyelvről (és nem nyelvváltozatokról) szokás beszélni, fontos szem előtt tartanunk, hogy ez messze nem tekinthető egységesnek, mind táji és társadalmi változataiban, mind a nyelvi érintkezés megfigyelt hatásai tekintetében igen változatos.

A Népek és nyelvek Erdély múltjában című 1. fejezetben azokat az eseményeket, folyamatokat írják le a szerzők, amelyek a magyar nyelv jogi státuszának megszilárdulásához vezettek Erdélyben a 20. század első feléig. A könyv nagy része természetesen az országhatárok 1920-as áthelyezése utáni változásokkal és jelenségekkel foglalkozik, hiszen ekkortól vált intenzívebbé (és többnyire egyirányúvá) a magyar–román nyelvi érintkezés. Az ezt megelőző 10. század és 20. század eleje közötti időszakot változó életkörülmények és politikai helyzetek jellemezték, amelyek során Erdélyben folyamatos volt az oktatás, a kulturális élet és az anyanyelv művelésének a fejlődése, virágzása. Ebben többnyire a német anyanyelvű közösségek jártak az élen, de a magyar közösségek is rövidesen követték a példájukat. A magyar–román nyelvi érintkezés legkorábbi adataiként a 11–13. századi magyar lexikális kölcsönzéseket és képzők átvételét tartja számon a román nyelvtörténet (például a viteaz a magyar vitéz, az oraș a magyar város szóból; valamint a -ș, -aș, -eș, -ăuș a magyar -s melléknévképzőből). Román kölcsönszók a magyarban csak későbbről, a 14–15. századból mutathatók ki (például kosár ’karám’ jelentésben, csobán ’juhász’ jelentésben) (41–42).

Kiemelkedő fontosságú az a tény, hogy – ellentétben a mai állapottal – a 20. század első felére a magyar nyelv Erdélyben is betöltötte mindazokat a funkciókat, amelyeket Magyarországon ma is betölt: a hétköznapi társalgás mellett a kereskedelem, a jog, az orvoslás, a tudomány, a szépirodalom stb. nyelve is volt. Ez mára megváltozott: a nyelvhasználat köre egyre inkább beszűkül. 1920 után „a többi külső régióhoz hasonlóan az anyanyelvnek [itt is] egy kisebbségi, kétnyelvű változata jött létre államnyelvi átvételekkel, archaikusabb jelleggel, feltűnőbb nyelvjárási elemekkel” (57, zárójeles megjegyzés tőlem, D. H.).

A 2. fejezet A magyar nyelvközösség néhány jellemzője a 21. század második évtizedében. Ennek kapcsán néhány számadatot érdemes kiemelni, amelyek sajátosak és sokatmondók az erdélyi magyar lakosságot illetően. Az erdélyi magyarok 54,14%-a magyar domináns vagy magyar többségi helyzetben él, 11,25%-uk olyan szórványközösségben, ahol a magyar lakosság aránya 10–20% közötti, és csupán 9,9%-uk olyan közösségekben, ahol a magyar lakosság aránya nem éri el a 10%-ot (65). A romániai magyar lakosság nagy részét tehát nem az országos 6,1%-os arány jellemzi, ahogyan azt a politikai döntésekben és az országos statisztikákban számontartják, hanem az erdélyi 18,4%-os (59). Kedvezőtlen, csökkenő irányú a romániai magyarok körében a betöltött társadalmi-gazdasági szerepek helyzete. Legalább egyharmaddal kisebb a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya, mint a románoké: 10,2% szemben a 14,4%-kal. Ugyancsak alulreprezentáltak a magyarok a vezetői és a szakértői tisztségekben, és nagyobb arányban vannak jelen a szolgáltatásban, a szakmunkások, a gépkezelők, -szerelők között, valamint általában a szakképzetlenek körében. Mindez fordítottja az 1920 előtti helyzetnek, amikor „az erdélyi magyarságnak erős középosztálya volt, és a románsághoz viszonyítva felülreprezentált volt olyan társadalmi rétegek tekintetében, mint a földbirtokosok, iparosok, hivatalnokok, értelmiségiek” (66–67, a fenti arányok a 2011-es népszámlálási adatok szerint kiszámolva). A helyzet megváltozása az 1920 óta eltelt egy évszázad asszimilációs folyamatainak, az elvándorlásnak és a születések csökkenésének tudható be.

A nyelvközösség meghatározó jellemzője az anyanyelv változási folyamatainak tekintetében a nyelvi attitűd. Általában elmondható, hogy az erdélyi magyarok körében magas a saját anyanyelvváltozat presztízse. Ezt az 1996-os és a 2009-es adatok is mutatják (253–254). A pozitív értékelés általában kedvező az anyanyelv megőrzésére nézve kétnyelvű helyzetben. A nyelv presztízsében ugyanis kifejeződik a beszélőközösségnek a nyelv iránti viszonyulása, „az adott nyelv státusza, használati értéke, a kulturális, a tudományos és a szimbolikus értéke” (250). Elgondolkodtató mégis az az ellentmondás, amely a magas presztízs és a nyelvhasználati gyakorlat szempontjából jellemzi ezt a nyelvközösséget. A napi döntések szintjén, a gyakorlatban ez a szimbolikus felértékelődés ugyanis azzal jár együtt, hogy a beszélők nem ismerik nyelvi jogaikat, és így értelemszerűen nem élnek velük, vagy nem magyar tannyelvű iskolába íratják gyerekeiket, vagy nem fektetnek többletmunkát szakmájuk magyar terminológiájának az elsajátításába (77). A magyar nyelv szimbolikus értéke minden bizonnyal kedvezhetne a nyelvmegőrzésnek Romániában, ellenben a hétköznapi gyakorlat sok esetben felülírja ezt a pozitív szimbolikus értéket. Ehhez társul még a magyar nyelv alacsony presztízse a román lakosság körében. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kétnyelvűség előnyei sem tudják felülírni a románság negatív előítéleteit a magyar lakossággal szemben, így a két nyelv ismerete nem képez előnyt például a munkaerőpiacon (127). Ez pedig komoly akadálya annak, hogy a nyelv szimbolikus és funkcionális értéke összehangolódjon.

A romániai magyar nyelvváltozatokról és regiszterekről (3. fejezet: Nyelvváltozatok és regiszterek) általában véve azt mondhatjuk el, ami A magyar nyelv a Kárpát-medencében a 20. század végén című sorozat többi kötetének is tanulsága, hogy „a külső régiókban kisebbségi helyzetben nem az elkülönülés, a szétfejlődés bizonyult jelentősnek, mint ahogyan azt feltételezték, hanem a leépülés” (97). Romániában ez különösen a magyar szaknyelvekre jellemző. Az 1990 utáni szabadabb rendszer és a világháló lehetővé teszi a folyamat visszafordítását, de ennek még nem érezhető (vagy legalábbis nem mérhető) a hatása. Az orvosok, a jogászok, a mérnökök – mivel felsőfokú tanulmányaikat román nyelven végezték – szakmai témákról román szakszókkal tűzdelve beszélnek magyarul.

A 4. Politika címet viselő fejezet a nyelvhasználatot meghatározó jogi keretet, az ez által biztosított lehetőségeket és a törvények alkalmazásának a módját, hiányosságait tárgyalja. Romániában a nyelvi jogok tekintetében az alkotmány meghatározó, valamint a törvények alkalmazásában is érvényesülő nyelvi ideológiák. A román alkotmány az állam hivatalos nyelveként kizárólag a románt jelöli meg, és ezáltal kevesebb joggal rendelkezőként tekint minden más nyelvre, így a magyarra is, amely ily módon „korlátozott funkciójú kisebbségi nyelvvé” válik (166). A nyelvpolitikát és a magyar nyelv iránti közhangulatot is meghatározzák a nyelvi ideológiák: a lingvicizmus, a nyelvi nacionalizmus, a nyelvi homogenizmus és a majoritizmus (112–113). Ezek olyan (sokszor nem is tudatosított) meggyőződések, amelyek szerint természetes módon nagyobb értéke van a többségi nyelvnek és az egynyelvűségnek, és több jog illeti meg a többségi nyelv beszélőit, mint a kisebbségi nyelvek beszélőit. Ezek az ideológiák a jogi kodifikációban is tetten érhetők, erre a szerzők számos példát hoznak. A magyar lakosság részéről a nyelvi vernakularizmus nyelvi ideológiája érvényesül, vagyis az a meggyőződés, hogy „a beszélő helyi identitását hitelesen kifejező anyanyelvváltozat eredendően értékesebb más nyelvváltozatoknál” és nyelveknél (Lanstyák 2015: 23). A többség és a kisebbség nyelvi ideológiái szöges ellentétben állnak egymással, és ez megnehezíti a párbeszédet.

A szerzők külön alfejezetben, röviden tárgyalják a személyneveket, a földrajzi neveket és az intézményneveket érintő jogi kérdéseket, valamint a hitéletben és a kultúrában érvényesülő szabályozásokat, és részletesebben írnak a közoktatásban és a felsőoktatásban releváns szabályozásokról.

Az oktatás kérdéseiről részletesebben az 5. Nyelvhasználati színterek fejezet szól. „A nyelvhasználat szabadsága a nyilvánosságban kezdődik” – írják a szerzők, hiszen a családi beszélgetések során természetes az anyanyelv használata (175). Több évtizedes tiltást követően 1990 után vált lehetővé a magyar nyelv szabad használata a legszélesebb nyilvánosság tereiben is, a televízióban, a rádióban, a médiában. A magyar tannyelvű oktatás Romániában jelenleg kisebbségi oktatás, amely más kisebbségek oktatásával azonos módon történhet. A szerzők ennek kapcsán is hangsúlyozzák a magyar nyelv sajátos helyzetét az országban, hiszen ez a közösség mind nagyságát, mind hagyományait és korábban megszerzett jogait illetően eltér a többi kisebbségtől. Az egységes szabályozás pedig sok esetben hátrányára van a magyar nyelvű oktatásnak, és a magyar közösség követeléseiben sem talál szolidaritásra az ország többi kisebbségeinek a részéről, mivel azoknak más igényeik vannak. Az esélyegyenlőség hiánya a kötelező órák számában is megmutatkozik. Ez gyakran arra a következtetésre juttatja a szülőket és a gyerekeket, hogy éppen az anyanyelvi órákat észlelik teherként, mivel a hivatalos kommunikáció ezt tünteti fel teherként. „A romániai oktatásban az esélyegyenlőség a román államnyelvre van alapozva, nem kinek-kinek az anyanyelvére” (183).

Mindemellett a 2010-es évektől sorra bevezetett új tantervek mind a romániai románnyelv-oktatásnál, mind a magyarországi magyarnyelv-oktatásnál korszerűbb megközelítést és valós kompetenciaalapú oktatást tesznek lehetővé, és ez igencsak optimizmusra ad okot. Ezekről csak érintőlegesen írnak a szerzők, Kádár Edit tanulmányaira hivatkozva, aki részletesen tárgyalja a helyzetet (Kádár 2016, 2018). A tankönyvkiadás és a felsőoktatás terén a helyzet kevésbé ad okot optimizmusra. A 21. század első két évtizedére elmondható, hogy az érettségiző fiatalok körülbelül fele tanul magyar nyelven a felsőoktatásban. A szakkínálat az országban nem teljes körű (nincs például magyar nyelvű műszaki és jogi képzés), de ezeket leszámítva is magas fokú a tannyelvváltás a felsőoktatásban. Ezt a 20. század vége után megjelenő magyar állam által támogatott egyetemek és kihelyezett tagozatok próbálják ellensúlyozni. Kérdés azonban, hogy a szaktanulmányaikat magyar nyelven végző fiatalok mennyire tudnak helytállni a dominánsan román nyelvű munkaerőpiacon.

A Kétnyelvűség a romániai magyar beszélőközösségben című 6. fejezet részletesen leírja a romániai magyarokra jellemző kétnyelvűség típusait, jellemzőit. A nyelvismeretre vonatkozó, teljes mértékben megbízható adatok természetesen nincsenek. Péntek János és Benő Attila is a 2009-es gyűjtés közvetett adatait használják fel, amelyek a megkérdezettek önértékelés szerinti nyelvtudására vonatkoznak. Ez biztosan nem mutat pontos helyzetképet, de a nyelvhasználati szokásokra vonatkozóan feltétlenül hasznos, iránymutató jellegű. Az önértékelés szerinti nyelvtudás alapján „az erdélyi magyarok 80-90%-a magyar–román kétnyelvűnek tekinthető, és ezen belül az abszolút többségük magyardomináns” (245). A kétnyelvűség terminust a következő értelemben használják a szerzők: „két nyelv mindennapi verbális interakcióban való alkalmazásának képességét és alternatív használatát” értik alatta, függetlenül attól, hogy a két nyelvet milyen szinten beszéli egy adott személy (259). Az erdélyi magyarokra általában magyardomináns magyar–román népi kétnyelvűség jellemző, mivel második nyelvüket, a románt leginkább a nyelvvel való közvetlen érintkezés során sajátították el. Ez a kétnyelvűség ma már egyoldalú, a román anyanyelvű többségre szinte egyáltalán nem jellemző a magyar nyelv ismerete. A romándomináns erdélyi magyarok arányát 12%-ra teszik a szerzők. A magyardomináns lakosság többségénél hozzáadó kétnyelvűségről beszélhetünk, akiknél az anyanyelvi tudáshoz adódik hozzá valamivel később egy másik, kevésbé jól birtokolt nyelv ismerete. A romándomináns beszélők esetében természetszerűleg a felcserélő kétnyelvűség valamely fázisáról van szó, amelyben a magyar nyelvi kompetencia csökken, és a román nyelvtudás válik erősebbé, magabiztosabbá, a román nyelv pedig fokozatosan átveszi a magyar nyelv funkcióit. Ezt követheti a funkcionális nyelvvesztés, „a nyelvhasználati terek beszűkülése, amely a felcserélő kétnyelvűségnek kedvez” (262). A nyelvcsere megelőzését, a kedvező balansz-kétnyelvűségi helyzetet színvonalas anyanyelvi oktatás és az anyanyelv magas presztízse biztosíthatja (256). Igen fontos lenne tehát ebben a kisebbségi helyzetben a stabil, kiegyensúlyozott kétnyelvűség kialakítása és fenntartása, amelyben a beszélők magas szintű anyanyelvi és magas szintű államnyelvi kompetenciával is rendelkeznek.

A 7. fejezet Az érintkező nyelvek kontaktusnyelvészeti kérdéseit tárgyalja, és izgalmas lezárása a témának, hiszen a közösségek és az általuk beszélt nyelvek kölcsönhatása éppen ezekben a nyelvi jelenségekben ragadható meg. Ezek azon helyzetek következményei, amelyekről a könyv korábbi fejezeteiben olvashatunk. A magyar és a román nyelv kontaktusa Romániában évszázadok óta tartó folyamat, de a 20. században erősödött fel, és tolódott el a hangsúly a román–magyar kölcsönzések irányába. A román hatás a regionális magyar standardot csak szókészletében érintette, hangtani, morfológiai, szórendi változások csak regionálisan vannak jelen egyes területeken és csak relatív kontaktusjelenségekként. Ez utóbbi azt jelenti, hogy „jelenlétük nem kizárólag a többségi nyelv hatásával magyarázható, de [az] nem is zárható ki” (281). Ilyenkor az átadó nyelv valamely jellemzője megerősítheti a bázisnyelv valamely jelenségének a terjedését. A romániai magyar nyelvben ilyen lehet az analitikus szerkezeteknek a magyarországinál gyakoribb használata, a feminizálás, a kicsinyítés, egyes szórendi változások, a többes szám és a számbeli egyeztetés, valamint a településnevek ragozása. Mind az 1996-os, mind a 2009-es kérdőív tartalmazott ezekre vonatkozó kérdéseket. Az analitikus szerkezetek elterjedtségét például a szépíti magát, busszal utazik típusú szerkezetek által mérték fel a kutatók szemben a szépítkezik, buszozik típusúakkal (283). A magyar nyelvre a tömörebb, szintetikus formák jellemzők, míg az analitikus, több lexikális elemből felépülő kifejezési formák gyakoribbak a román nyelvben. A román nyelv e jellemzője pedig megerősítheti az analitikus kifejezési formák terjedését a magyar nyelvben. Hasonló módon elterjedtebb Erdélyben a feminizáló alakok (például fodrásznő ~ fodrász, polgármesternő ~ polgármester) és a kicsinyítőképzős alakok használata (például kezecskédet ~ kis kezedet, kávécska ~ kávé) valószínűsíthető román hatás következtében. Ezt támasztja alá ezek használatának a románnyelv-tudással való összefüggése is. Érdekes módon az analitikus szerkezetek használata megoszlik kor, végzettség, településtípus és szórványhelyzet tekintetében is: nagyobb részben ítélték természetesnek az újabb formákat a fiatalabbak, az alacsonyabb végzettségűek, a városiak és a szórványban élők (282–294).

A kérdőívek kitértek egyes szórendi jelenségekre is. A szerzők több ilyet is tárgyalnak, itt csak egyet említek meg. A főnévi igenév + segédige kapcsolata kétféle lehet a magyarban: 1. főnévi igenév + segédige (játszani fog, menni készül) és 2. segédige + főnévi igenév (fog játszani, készül menni). Az első változat a semleges szórend, mint például a következő mondatban a 2009-es kérdőívből: – Itt van még Péter? – Itt, de már menni készül. A segédige + főnévi igenév változatban hangsúlyosabb, tehát jelölt a segédige: – Itt van még Péter? – Itt, de már készül menni. Mind az 1996-os, mind a 2009-es felmérés adatai szerint nagyobb arányban választották a segédige + főnévi igenév formát (készül menni) az erdélyi, mint a magyarországi válaszadók (295). Hasonló relatív kontaktusjelenség a számbeli egyeztetés a több részből álló tárgyiasságok esetében. Ez a magyar nyelvre alapvetően nem jellemző, a környező újlatin és szláv nyelvekre azonban igen, így a románra is. Ennek következménye, hogy például A fiúk jelentkeztek… (1) tűzoltóknak (2) tűzoltónak mondatnál az erdélyi adatközlők 37,1%-a választotta a többes alakot, a magyarországiaknak pedig csak 15,1%-a. A megoszlás összefüggést mutat mind a románnyelv-ismerettel és románnyelv-használattal, mind azzal, hogy milyen nyelven számolnak magukban a válaszadók (301).

Végül a helyviszonyragok használatát is vizsgálják a szerzők, erre vonatkozó kérdést is tartalmazott mindkét gyűjtési kérdőív. Itt a külső (-on, -en, -ön) és a belső helyragok (-ban, -ben) használatának megoszlása érdekes, mivel „a történelemi Magyarországhoz tartozó települések rendszerint külső helyragokkal használatosak (bár számos kivételt lehet idézni), míg a »külföldi«, a történelmi Magyarországon kívüli településnevek szinte kivétel nélkül belső helyviszonyraggal használatosak (pl. Tokióban, Bécsben, New Yorkban)” (303, kiemelések az eredetiben). Statisztikailag szignifikáns megoszlást találtak a szerzők a külső helyviszonyragok és a saját település között a vajdasági (Koszovó) és az erdélyi válaszadók (Craiova) esetében is. A magyarországi válaszadók ezeket a településneveket nagyon kis arányban toldalékolták külső helyviszonyraggal (19,6%, valamint 32,1% szemben a vajdasági 61%-kal és az erdélyi 72,8%-kal).

Mindezek mellett tükörszókról, tükörszerkezetekről és hibridszószerkezetekről is beszélhetünk, amelyek szintén a nyelvi érintkezés következményei (például iskolacsoport ’iskolaközpont’ < grup școlar; pótszesszió ’pótvizsgaidőszak’ < sesiune de restanțe; balesetet csinál ’balesetezik, balesetet okoz’ < face accident). Továbbá hangtani, alaktani, mondattani változásokat is említhetünk, amelyek a romániai magyar nyelv regionális változataiban figyelhetők meg (részletesen 318–326).

A kontaktusjelenségeket leszámítva is a magyar nyelvváltozatok különfejlődését tapasztalhatjuk. Változtak (és változnak) a nyelv kisebbségi változatai egymáshoz képest, de a magyarországi nyelvváltozat is külön fejlődik ezekhez képest. Ez jól látható abban, ahogyan a szókincs változik szemben a peremrégiók nyelvhasználatával, ahol „megőrzött régiség”-nek tekinthető például a halotti levél vagy a születési bizonyítvány megnevezés. Összességében véve tehát a magyar nyelv szétfejlődését tapasztalhatjuk, ugyanakkor az egyes nyelvváltozatok közötti különbség nem olyan szintű, hogy az akadályozná a kölcsönös megértést. Az elmúlt két évtizedben egyre inkább gyarapodtak azok a helyszínek és platformok, amelyek a magyar nyelv használatának közös színterei lehetnek a különböző országokban élők számára. Ettől függetlenül természetesen bárki számára észlelhető sajátosságai vannak mindegyik területi nyelvváltozatnak, amelyeket a beszélők gyakran előítélettel értékelnek. Ebből kifolyólag a könyv alapmunka lehet minden magyar anyanyelvű személy számára, hogy a nyelvi másságot a maga helyén értékelhesse, de különös tekintettel a közszférában és az oktatásban dolgozók számára, akik beszédmódjukkal is értéket és közösséget képviselnek.

Végül a könyvben bemutatott elemzések egy másik fontos tanulsága a nyelvtervezésre vonatkozik. A nyelv magas presztízse feltétlenül kiaknázható tényező a magyar nyelv funkcióinak a növelésében, a térvesztés meggátolásában. Ez tulajdonképpen a nyelv szimbolikus és használati értékének az egyensúlyba hozását jelentené, és hozzájárulhatna ahhoz, hogy megakadályozzuk, illetve visszafordítsuk a magyar nyelv használati tereinek a beszűkülését Romániában.

 

Irodalom

 

Kádár Edit 2016. A magyar nyelv tantárgy tartalma és oktatása a romániai oktatásszabályozási keretben. Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţilor Naţionale. Kolozsvár. (Műhelytanulmányok a romániai kisebbségekről 62.) https://doi.org/10.20520/JEL-KEP.2018.4.119

Kádár Edit 2018. A tudománykommunikáció az iskolában kezdődik. Egy kísérletről. Jel-Kép 4: 119–125.

Kontra Miklós 2006. Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.) Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Kolozsvár. 9–29.

Lanstyák István 2015. Nyelvi ideológiák (általános tudnivalók és fogalomtár). http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar.pdf (2021. augusztus 16.)

Skutnabb-Kangas, Tove 2000. Linguistic genocide in education – or worldwide diversity and human rights? Routledge. New York.

Veres Valér 2015. Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi népszámlálások tükrében. Kolozsvári Egyetemi Kiadó. Kolozsvár.

Dimény, Hajnalka: The last volume of the book series The Hungarian language in the Carpathian Basin at the end of 20th century

A cikk letölthető pdf-formátumban, oldalszámozással. 

    

Az írás szerzőjéről

 

Vissza az oldal tetejére 

Vissza a 2021. évi 4. szám tartalomjegyzékéhez

Oldaltérkép                     Szerzőink figyelmébe                     © Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008–