M. Tamás Márta szerk.

Integráció és inklúzió (Jászi Éva)

 

TREFORT KIADÓ. BUDAPEST. 2006. 377 OLDAL

 

Fejlesztő módszerek a közoktatásban

 

Érdeklődéssel olvastam ezt a hiánypótló művet, mert közel két évtizedes gyakorlati múlttal rendelkező szakemberként az elsők között tapasztalhattam, hogyan terjed el a közoktatásban az együttnevelés eszméje. A vélemények még ma is megoszlanak, de talán ez nem is baj. A szerkesztő már előszavában utal arra, hogy bár az integráció több szempontból is követendő példa és modell, a hagyományos gyógypedagógiai oktatásnak és nevelésnek még mindig van létjogosultsága. Az integrált oktatás és nevelés lehetőség, de elveivel is ellentétes, ha kötelező megoldásként erőltetjük rá az érintettekre. Az érintettek köréből pedig nem szabad kihagynunk a legfontosabb szereplőt, magát a gyermeket, aki élhet valamilyen fogyatékossággal, lehetnek tanulási korlátai és problémái, pszichés vagy magatartási zavarai, lehet kisebbségi csoport tagja. Körültekintő döntést igényel, amikor javaslatot tesznek a szakemberek: integráljuk-e a tanulót, vagy inkább a szegregált oktatási forma a kedvezőbb számára. A törvény mindkét lehetőséget biztosítja. Napjainkra már elcsitulni látszik a gyógypedagógusok és a többségi pedagógusok vitája, amelyet kezdetekben a téma kiváltott. Magam is „kettős szerepben” voltam részese ennek a folyamatnak. Általános iskolai tanárként tapasztaltam környezetem ellenállását: „Ezek a gyerekek nem ide valók!”; „Én nem erre készültem fel tanulmányaim alatt” – hangoztatták többen. Gyógypedagógusként szkeptikusan szemléltem, mire is vállalkoznak azok a lelkes, de még nem eléggé felkészült pedagógusok, akik elsőként fogadtak osztályukba fogyatékos tanulókat. Vajon nem az érintett gyermek lesz ennek a próbálkozásnak a vesztese?

A kételkedőket bizonyára meggyőzi ez a kötet, amelyben a szerkesztő több területről válogatott igen figyelemre méltó tanulmányokat. Az első fejezet az integrációs szervezeti modelleket foglalja össze. A téma elméleti hátterének és a szükséges fogalmaknak a tisztázására szükség van, mielőtt a gyakorlatban kipróbált modelleket bemutatjuk. Metzger Balázs Előtérben az integráció című tanulmányában az integrált neveléshez kötődő fogalmaknak és a hatályos közoktatási törvény ide vonatkozó cikkelyeinek útvesztőjében kalauzolja el az olvasót. Az ellátórendszer működését ábrák segítségével teszi még szemléletesebbé – kár, hogy ezek némelyike az apró betűk miatt elég nehezen olvasható. A tanulmány fontos részének tartom a szakértői bizottságok munkáját és szerepét kifejtő részeket. Megismerve azt a körültekintő és alapos vizsgálati protokollt, amely után javaslat születik arról, hogy a gyermek milyen formában oktatható eredményesebben, nem hiszem, hogy bármelyik pedagógusban kétely merül fel a döntés szakszerűségéről.

Venterné Balogh Angelika egy budapesti óvoda integráló próbálkozásait írta le, nem szépítve a folyamat sikertelenségeit sem. Az út, amelyet az intézmény végigjárt, jól szemlélteti az integrációbarát szemlélettől az inkluzív szemléletig tartó folyamatot, annak minden nehézségével együtt. A szerző hangsúlyozza, hogy nem elég a jó szándék, csak megfelelő szaktudással, gyógypedagógiai végzettségű óvodapedagógusokkal és a szükséges feltételek megteremtésével lehet eredményes a munkánk. A sikeres integrációs folyamat főszereplője: a pedagógus. Az együttnevelés jelentős szemléletváltást igényel tőle: szükséges változtatni a napi gyakorlaton, legyen szó óravezetésről, módszerekről, követelményekről vagy értékelésről. A paradigmaváltás a pedagógusok szerepének megváltozását is maga után vonja. Ennek egyik megvalósulási formája a kéttanáros modell, amelynek alkalmazásáról a Jenei AndreaLocsmándi AlajosMegyeri Józsefné szerzőhármas tanulmányában olvashatunk. Úgy vélem, a bemutatott példa meggyőzi azokat, akiknek eddig fenntartásaik voltak a gyógypedagógus és a tanár vagy tanító kooperatív tevékenységének előnyeiről, a megszokottól eltérő módszerek alkalmazásának sikerességéről.

Az együttnevelés gondolatával még csak barátkozó pedagógusoknak és intézményvezetőknek biztatást jelent, ha elolvassák dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella és dr. Köpf Lászlóné tanulmányait. Az előbbi szerző egy általános iskolai keretek közt megvalósuló integráció lépéseit mutatja be. A leírtak komoly segítséget jelentenek azoknak, akik még csak most lépnek erre az útra. Az utóbbi szerző egy országos hírű középiskola igazgatójaként mutatja be azokat a követésre méltó megoldásokat, amelyeket a középiskolákban egyre nagyobb számban jelen lévő diszlexiás tanulók megsegítésére vezettek be. Az Öveges József Gyakorló Középiskolában – az integráció elvét szem előtt tartva – egy bizonyos fokig szegregált oktatási forma is működőképesnek bizonyult.

Kondor Edit írásából a zuglói logopédiai szakszolgálat működését ismerhetjük meg, valamint egy logopédiai csoport és egy logopédiai osztály szervezésébe és napi működésébe tekinthet be az olvasó. M. Tamás Márta írása zárja a kötet első fejezetét, amelyben az óvoda- és iskolapszichológusok munkájának szakmai és szervezeti kérdéseit tárgyalja a szerző. Ismerteti, hogy az óvoda és az iskola keretein belül milyen feladatokat láthat el a pszichológus, milyen együttműködési formákra van lehetősége más szakemberekkel, ezzel is bővítve az általa ellátott területeket és a kezelt problémák körét.

A kötet további három fejezete – a közoktatás három területéhez kapcsolódóan – az óvodai, az általános iskolai és a középiskolai oktatásban kipróbált és akár követésre is alkalmas módszereket, eljárásokat, újító törekvéseket tárja elénk.

M. Tamás Márta az iskolaérettség problémakörét a gyakorlat oldaláról közelíti meg. Az iskolakezdésre való alkalmasságot napjainkban sokan és sokféleképpen értelmezik. A szerző felhívja az érintettek – óvodapedagógusok, tanítók, szülők – figyelmét az időfaktor szerepére és arra, hogy minden gyermek egyéni elbírálást igényel akkor, amikor a beiskolázás idejét eldöntjük. Ma már birtokában vagyunk olyan vizsgáló és szűrő eljárásoknak, amelyek segítségével a szakember kellő biztonsággal kap képet a gyermek fejlettségi szintjéről, így segítheti a szülőt és az óvodapedagógust a döntésben. Az időben elvégzett szűrés felhívja a figyelmet az esetleges problémákra, megkezdődhet az egyéni vagy csoportos fejlesztőmunka. A szerző az MSSST képességmérő szűrőteszt alkalmazásában szerzett tapasztalatait is megosztja az olvasóval, majd ismerteti az iskolaérettségi vizsgálatok lebonyolításának menetét. Írását egy esettanulmánnyal zárja.

A közoktatás egyre több intézményében dolgoznak szakértői csoportok, amelyeknek tagjai lehetnek a fejlesztőpedagógusok, a pszichológusok és az érintett terület pedagógusai. Egy ilyen együttműködési formát ismertet meg az olvasóval Gosztonyi Judit és Szak Elvira. Óvodai keretek között a fejlesztőpedagógus és a pszichológus komplex prevenciós csoportok megszervezésében és fejlesztésük folyamatában tevékenykedett együtt az óvodák pedagógusaival. A részletesen – tematikával, fejlesztési tervvel, képekkel – illusztrált tanulmányt a munkájuk eredményességét jól prezentáló hatásvizsgálat bemutatásával zárják.

Kiss Csilla és Balasi Csilla a logopédiai fejlesztőmunka területét ismerteti meg igen részletesen az olvasóval. A tanulmány nem csupán terjedelmét illetően mutat túl a kötet többi írásán, hanem abban is, hogy jól alkalmazható módszertani segédanyagot, ötlettárat ad más szakemberek kezébe. A szerzők remek érzékkel válogattak a releváns szakirodalomból. Mind az észlelés, mind a figyelem és az emlékezet, a téri orientáció és a beszéd, valamint a nagymozgások és a finommotorika csoporton belüli és a logopédiai foglalkozásokon célzottan megvalósítható fejlesztéséhez állítottak össze eredményesen alkalmazható feladatsorokat. A tanulmány irodalomjegyzéke is segítséget adhat a kezdő fejlesztőpedagógusoknak, óvodapedagógusoknak, a feladatok pedig jól alkalmazhatók iskolai keretek között, a differenciálásban és a napközi otthoni tevékenységben egyaránt.

Az óvodai fejlesztésbe eredményesen beépíthető, terápiás megközelítésű, speciális módszereket is megismerhetünk a továbbiakban. Gőbel Orsolya az óvodai programokhoz is jól igazodó szocioemocionális pedagógiai terápia (SZPT) elméleti hátterébe és gyakorlati megvalósításának rejtelmeibe vezeti be az olvasót. A módszert jól áttekinthetően, sok képpel illusztrálva ismerteti, a játékgyűjteményt eredményesen használhatja a napi gyakorlatban – a megfelelő kompetenciahatárok betartásával – óvodapedagógus és pszichológus egyaránt. Az érdeklődők a pedagógus-továbbképzés formájában akkreditált módszer elsajátításának lehetőségéről is információkhoz juthatnak. A tudományos kutatások szerint a mozgásfejlődés megalapozza a későbbi kognitív funkciók kialakulását, ezért a fejlesztést igénylő gyermekek alapkészségeinek kialakításában, illetve a sérült funkciók javításában jelentős szerepet kapnak a mozgáson alapuló terápiák. Lakatos Katalin írása áttekinti az elmúlt évtizedek jelentősebb mozgásfejlődéssel kapcsolatos elméleteit, majd a mozgás és a kognitív fejlődés kapcsolatának szenzoros-integrációs modelljét ismerteti. A továbbiakban megismerhetjük a TSMT I. és II.,, valamint a HRG-terápiákat (azaz a tervezett szenzomotoros tréningek és a hidroterápiás rehabilitációs gimnasztika módszerét). A szerző jól áttekinthető táblázatos formában mutatja be a terápiák közös jellemzőit, valamint eredményességük „titkait”. Azok a pedagógusok, akik alaposabban szeretnének tájékozódni a bemutatott terápiákról, a tanulmány irodalomjegyzékének segítségével további ismereteket szerezhetnek a témában sokat publikáló szerző egyéb írásaiból is.

A szakellátás esetleges hiányosságai és a még mindig nem megfelelő szakember-ellátottság miatt nem minden esetben fedezzük fel időben a tanulási problémákat. Iskoláinkban ezért egyre nagyobb számban vannak jelen olyan tanulók, akiknek az oktatása csak speciális módszerekkel, fejlesztésük csak szakemberek, megfelelő szaktudással rendelkező tanítók és tanárok bevonásával lehet eredményes. A kötet harmadik fejezete az általános iskolai szakellátáshoz kapcsolódó írásokat tartalmazza. A tanulmányok közös vonása, hogy mindegyik szerző a napi gyakorlat oldaláról közelíti meg a sajátos nevelési igényű (SNI) tanulókkal való foglalkozás lehetőségeit, bizonyítva ezzel az együttnevelés, az integráció megvalósíthatóságát is.

Tarnai Klára egy olyan intézményt mutat be, ahol jelentős eredményeket tudnak felmutatni a beszédhibás és a magatartási zavart mutató tanulók nevelésében, oktatásában és fejlesztésében. A tárgyi és személyi feltételek ismertetésén túl az iskola pedagógiai alapelveiről és a konkrét megvalósulás színtereiről is olvashatunk. A speciális jelleg a tananyagszervezésben, a tanulásszervezésben és az esélyt teremtő, elnyújtott első évfolyam sajátosságaiban is megnyilvánul. A szerző részletesen bemutatja a magyar nyelv és irodalom, valamint a matematika tantárgyak oktatásának a tanulók problémáihoz messzemenően igazodó sajátosságait. Ez utóbbiban nagy szerepet kap a diszkalkuliaprevenció. Az iskolában a képességfejlesztés fontos része a zenetanulás, a zenei tehetséggondozás. A sikeres integráció egyik előfeltételeként az itt tanuló gyerekeknek a logopédiai ellátást jelölik meg. A tanulmány szerzője az összegezésben javasolja, hogy az általuk kidolgozott és alkalmazott modellt más intézmények is adaptálják. A siker kulcsát az iskolaotthonos formában, a szokásostól eltérő munkaszervezési formák alkalmazásában, a szöveges értékelésben és az egyéni haladási ütem biztosításában adja meg.

Gyenei Melinda tanulmányában a tanulási alkalmasság és az iskolai beválás kérdéskörét vizsgálja. Az általa kutatott területek: A kiscsoportos fejlesztés hatékonyabb-e, vagy a különböző tantárgyakba integrált fejlesztő módszerekkel érünk el jobb eredményeket? Van-e lényeges különbség a fiúk és a lányok iskolai adaptációjában? A sikeres iskolakezdéshez elegendőek-e a spontán érési folyamatok, vagy szükség van-e célzott fejlesztésre is? A kutatás eredményei alapján kapott válaszok egyesek számára talán meglepőek; ezekből emelek ki a teljesség igénye nélkül egy-két elgondolkodtató megállapítást: Nincs összefüggés az első osztályos gyermekek életkora és tanulmányi teljesítménye között. A teljes csoportra kiterjedő fejlesztés a gyerekek beilleszkedése szempontjából eredményesebbnek bizonyult a kiscsoportos formánál. Nincs a nemek között jelentős különbség az eredményesség terén az általános iskola kezdő szakaszában.

Az iskolai logopédiai osztályokban folyó fejlesztőmunkába tekinthetünk be Deák Gabriella és Fűzik Anikó írásában. A tanulmány kapcsolódik a kötet első fejezetében olvasható, Kondor Edit tollából származó dolgozathoz. A szerzők kellő részletességgel tekintik át a fejlesztés minden területét. Rövid, de a lényeget jól megragadó elméleti bevezetés után konkrét feladatokat, fejlesztési javaslatokat mutatnak be az észlelés, a figyelem, az emlékezet, a mozgás, a téri orientáció és a beszéd fejlesztéséhez. Az olvasás, a szövegértés, az írás és a helyesírás fejlesztéséhez kapcsolódó feladatokat nem csak az alsó tagozatban tanító pedagógusok használhatják, hiszen olyan tanulástechnikai javaslatokat és módszereket is csokorba szedtek, amelyek a fent jelzett problémákkal küzdő, felső tagozatos diákok esetében is eredményesen alkalmazhatók.

Nem csupán a matematikát tanító kollégák érdeklődését keltheti fel Gyenei Melinda írása, amelyben a matematikai képességek kisiskoláskori fejlesztéséről, a problémák hátterében álló okokról, majd egy fejlesztőprogram alkalmazásának eredményeiről ír. A tanulmányból megtudhatjuk, hogy a gyenge matematikai teljesítmény szoros összefüggésben van a térpercepció és a nyelvi fejlettség szintjével. A szerző felteszi a kérdést: mennyire veszi ezt a tényt figyelembe az első osztályos matematikaoktatás? Elegendő-e, ha csupán a tankönyvre építünk, s mellőzzük a tevékenykedtetést a tanítási órákon? A bemutatott vizsgálati eredmények vélhetően meggyőzik a pedagógusokat, s a fejlesztéshez közölt feladatokat eredményesen alkalmazzák a tanítási órákon is.

A pszichológia mára már „betört” az iskolákba is. Az iskolapszichológus egyre több intézményben aktív tagja a tantestületnek, segítve a pedagógusok munkáját, eredményesebbé téve a tanulók fejlesztését. Borbáth Katalin iskolapszichológus és Mátrainé Borbély Lívia tánc- és drámapedagógus egy kettős vezetésű pszichodráma és kreatívtánc kísérleti gyermekcsoport szervezésének és működésének részleteibe avatja be az érdeklődőt. A módszer alkalmas a magatartási zavarok, a pszichoszomatikus és pszichoszociális problémák kezelésére. A szerzők megismertetik a pszichodrámát mint műfajt és módszert, a csoportszervezés és a csoportvezetés lépéseit. Az írást egy foglalkozás jegyzőkönyvével illusztrálták, amely vélhetően felébreszti az új módszerek iránt fogékony pedagógusok érdeklődését.

A fejezet zárótanulmánya egy kísérletként működtetett intézményi formáról, a fejlesztő napköziről számol be. Szvatkó Anna és Székely Balázsné egyedülálló kezdeményezésről ír, amelyet súlyos tanulási zavarokkal küzdő gyermekek számára szerveztek a Ferencvárosi Nevelési Tanácsadóban. A fejlesztő napközi abból a megfontolásból jött létre, hogy a rászoruló gyerekek egyetlen intézményen belül komplex fejlesztésben részesülhessenek, kompenzálva ezzel a hátrányos helyzetből adódó különbségeket is. Ez a szervezeti forma átmenetet biztosít a szegregáció és az integráció között oly módon, hogy a délelőtt integráltan tanuló SNI tanulók a délutáni foglalkozásokon megkapják a számukra elengedhetetlenül szükséges egyéni speciális fejlesztéseket. A szakemberek fontosnak tartják azt is, hogy a részt vevő gyermekek pedagógusaival és szüleivel is rendszeres kapcsolatot tartsanak, hiszen az általuk kipróbált és bevált módszereknek a napi iskolai gyakorlatba is be kell épülniük. Az általuk alkalmazott terápiás eljárások feltárásán kívül a tanulmányból megtudhatjuk azt is, hogyan vált ez a modell a kerületben egy pedagógiai műhelymunka helyszínévé. A szerzők zárszavukban olyan gondolatokat is megfogalmaznak, amelyek tanulságosak lehetnek azon pedagógusok számára is, akik fogékonyak az újító kezdeményezések iránt.

Az integrált nevelés és oktatás elterjedésének egyenes következménye, hogy a középfokú oktatásban, majd a felsőoktatásban is mind nagyobb számban jelennek meg az SNI tanulók. A kötetnek ez a fejezete, amely a középiskolai szakellátás területéhez kapcsolódó tanulmányokat fogja össze, mindenképpen hiánypótló jellegű. Az írások mindegyike a gyakorlatban már kipróbált módszereket, eljárásokat mutat be, elsősorban a diszlexiás tanulók problémáinak orvoslására. Verebélyiné Váczi Katalin és Entzné Árvai Szilvia olyan feladattípusokat gyűjtött össze, amelyek segítségével a diszlexiás tanulók is felkészíthetők német nyelvből a szóbeli érettségi vizsgára. Bár a tanulmány egy konkrét nyelvkönyvhöz kapcsolódó gyakorlatokat sorakoztat fel, ezek bármelyike adaptálható más nyelvek tanításához is. A számítógépes módszerek közismerten jól segítik a „diszesek” tanulását. A programok legtöbbje biztosítja számukra az egyéni haladási ütemet, a tanuló meghatározhatja a szükséges ismétlések számát, vizuális és auditív úton is segíti a bevésést, a szövegszerkesztő program korrigálja az esetleges hibákat. Huszákné Vígh Gabriella azoknak a pedagógusoknak ad ötleteket, akik szívesen alkalmazzák a számítógép nyújtotta lehetőségeket mind tanári, mind tanulói használatban. Dr. Pál Tamásné írásában tapasztalatait összegyűjtve a diszlexiás középiskolások matematikaoktatásához inkább szemléletbeli, mint módszertani ötleteket ad közre. A diszlexia egyik kevésbé ismert tünete, ha a tanuló viszonylag jó olvasási tempó és kevés hibázás ellenére sem érti meg az olvasott szöveg tartalmát. Halmosné Kovács Zsuzsa a szövegtan oktatásához gyűjtött össze bevált és mások számára is jól alkalmazható feladattípusokat. A középiskolás diszlexiás tanulók számára nagy problémát jelent az önálló tanulás, az otthoni felkészülés. A törvény biztosította segédeszközök és kedvezmények ellenére legtöbbjük rendszeres segítséget igényel. Ennek egy újszerű formájáról, a konzultációs klubnak nevezett középiskolai „tanulószobáról” olvashatunk Péter Ilona írásában. A diszlexiás tanulók többsége valamilyen magatartási problémával is küzd. Lehet ez a tanulási zavar velejárója, de általában másodlagos tünetként jelentkezik a sorozatos kudarcok, sikertelenségek következményeként. A szaktanárok inkább szaktárgyuk oktatásához keresnek jól alkalmazható módszereket, a személyiségfejlesztés, az egyedi problémák orvoslása az osztályfőnök feladata. Hatvani Istvánné azokról a sikerekről számol be írásában, amelyeknek hátterében az elfogadó, biztonságos osztályközösség áll. Ez a közösség – az egyéniség maximális tiszteletben tartásával – még arra is alkalmas, hogy kompenzálja a szülői ház esetleges hiányosságait.

A fejlesztőpedagógusi szakmát és tevékenységet mára már elfogadták a közoktatás minden területén. Egyre több középiskolában is alkalmaznak ilyen végzettségű szakembereket. Borbély Anikó írása módszertani gyűjtemény, amellyel pedagógustársait kívánja segíteni. A feladattípusok bármely tantárgyra átvihetők, alkalmazhatók, a lazító és a koncentrációt fejlesztő gyakorlatok hasznosak minden diák számára. A diszlexia, a diszgráfia és a diszkalkulia jól kezelhető, de maradványtünetei még felnőttkorban is fellelhetők. A kötet utolsó tanulmánya Imets Márta pszichopedagógus írása, amely a felnőttképzés egyik formájáról, a távoktatásról szól. A szerző azokat a problémákat gyűjtötte össze, amelyek a fiatal felnőttek eddigi tanulási kudarcainak hátterében állhatnak. A távoktatásos forma alkalmas az egyéni problémák kezelésére, a tanulók,, hallgatók közti különbségek kiküszöbölésére. Ebben az oktatási formában a pszichopedagógus szakember tevékenysége sokrétű, amelyet nem pótolhatnak a technikai eszközök sem.

A kötetet a mellékletben fellelhető egyes tantárgyakhoz kötött fejlesztési tervek, foglalkozásvázlatok teszik értékesebbé.

A közel négyszáz oldalas kötet címe: Integráció és inklúzió. A tanulmányokat végigolvasva felmerülhet bennünk a kérdés: volt egyáltalán szó bármelyik írásban a befogadásról, az inklúzióról? Döntse ezt el az olvasó, aki bizonyára érdeklődéssel és nagy haszonnal fogja forgatni ezt a kiadványt. A recenzens részéről a válasz egyértelműen: igen. A szerkesztő által kötetbe rendezett tanulmányok észrevétlenül is eljuttatnak minket a befogadó szemlélethez, hiszen olyan alkalmazásra méltó gyakorlatokkal ismertetnek meg bennünket, amelyek meggyőzik az esetleg még kételkedőket: az együttneveléstől el kell jutnunk a befogadásig. A jövő iskolája az inkluzív iskola, ahol a különböző kompetenciákkal bíró szakemberek speciális tudása összegeződik, ahol a pedagógus számára természetes az, hogy minden gyermek egyedi, ugyanakkor egyenlő. A szerzők mindegyike, kimondva vagy kimondatlanul, ezt a szemléletet képviseli. Ajánlom a kötetet nemcsak gyakorló pedagógusoknak, hanem a tanárképzések és a tanár-továbbképzések anyagául is.

 

 

 

 

Az írás szerzőjéről

 

Vissza az oldal tetejére

Vissza a 2008. 2. szám tartalomjegyzékéhez

Oldaltérkép                     Szerzőink figyelmébe                     © Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008–                     MaGeNet Webstúdió